Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Andalúz

a világ első hátaslova

Az andalúz hivatalos neve a 20. század eleje óta "tisztavérű spanyol fajta" (pura raza espanola). Az andalúz kifejezés a fajta származási helyére utal, de ezt a nevet a köznyelv számos egyéb, nem tisztán tenyésztett, de a térségben élő egyedre is használja, ezért látták szükségesnek egy új, pontos név bevezetését. A Kr.e. 4000 körül készült barlangrajzok tanulsága szerint az andalúz őseit már ebben az időszakban is lovagolták, ami a történelmi kutatások jelenlegi állása szerint azt jelenti, hogy ezeket a lovakat használták a világon először hátasként. Egyes elméletek azt bizonyítják, hogy az andalúzt már Julius Caesar korában is idegen vértől mentesen tenyésztették. A spanyol ló számos uralkodót elbűvölt: az andalúz szerelmese volt Caligula római császár, Oroszlánszívű Richárd, Nagy Frigyes és Napóleon is. Emellett szinte minden királyi és nemesi udvartartás elengedhetetlen "kelléke" volt a spanyol ló vagy valamely olyan fajta, melyre a spanyol vér is hatással volt. Választék pedig volt bőven, hisz az andalúztól eredeztethető a lipicai, a nápolyi és még sorolhatnánk. Kisebb hányadban, de szintén található spanyol vér a nóniusz, a holsteini és a hannoveri fajtában is. Spanyol eredetű volt az angol telivér fajta kialakításához használt kancák egy része is. A spanyol ló a hidegvérűek közül hatott a boulogne-ira és a norira is. Észak- és Dél-Amerika lótenyésztésében szinte minden fajta spanyol ősöktől eredeztethető. Ma már lehetetlen megmondani, hogy a más fajtákban használt spanyol vérvonalak mekkora hányada volt andalúz, az viszont bizonyos, hogy a fajta küllemi jegyei gyakorlatilag minden, itt felsorolt fajta egyedein fellelhetők. Az andalúz lovat már a kezdetektől elsősorban hátaslóként hasznosították. A fajta tenyésztése a középkor utolsó századaiban a délspanyol karthauzi kolostorokban folyt. Egy híres nemes, Don Alvaro Obertus de la Valeto végrendeletében a szerzetesrendre hagyott egy 40 km2-es, lótenyésztésre kiválóan alkalmas területet, így 1476-ban bekövetkezett halála után a lovakhoz jól értő karthauziak vették át a tenyésztés vezetését. A három legfontosabb tisztavérű tenyészet Jerez de la Frontera, Sevilla és Casallo környékén működött. Ezenkívül jelentős volt a nemesi családok andalúz állománya is: a zamoranos, a guzmanes és a valenzuelas mind-mind ilyen megántulajdonú ménes volt. Az andalúz méneseket több súlyos csapás is érte: Napóleon seregei számos egyedet zsákmányoltak, de szerencsére a szerzetesek el tudták rejteni az állomány nagy részét. 1832-ben járvány pusztított az ekkor már nem karthauzi kézen lévő állományban, amit csak néhány egyed élt túl. A spanyol kormány ezután egészen az 1960-as évekig kiviteli tilalmat rendelt el az andalúzra, az állomány regenerálása érdekében. A fajta ma az egyik legkedveltebb hátasló a világon: egyedül Andalúziában 124 ezer tenyészkanca található. A fajta rokontenyésztése tilos, és erre a  nagy egyedszám miatt nincs is szükség.

... jórészt feketék és pejek voltak ...

Az andalúz eleganciája, akciós mozgása és tanulékonysága tette lehetővé a híres spanyol lovasiskola megalapítását, melynek föld feletti és egyéb gyakorlatait a bécsi spanyol lovasiskola is hasznosította. A 19. század elején az andalúzok tenyésztésének egy részét Pater D. Pedro Jose Zapata y Caro irányította. Az ő felügyelete alatt híressé lett zapata ménes egyedei jórészt feketék és pejek voltak. Ez az állomány nemesítette a portugál lovakat.

Tulajdonságai

Vérmérséklet: melegvérű

Marmagasság bottal: 162-167 cm

Szín: leggyakrabban szürke vagy pej, de fekete is megengedett

Felépítés: nemes, egyenes fej, széles homlok, nagy szemek, erős, ívelt nyak, erőteljes széles vállak, arányos, viszonylag rövid test, gömbölyű far, közepesen hosszú, erős lábak, dús, hosszú sörény és farok

Jellemzők: atletikus, fordulékony, intelligens, tanulékony, megbízható, jármódjai jó minőségűek: ütemes lépés, akciós ügetés, nyugodt, lapos vágta

Hasznosítás: hátaslóként

Származási hely: Spanyolország, Jerez de la Frontera

Eredet: történelem előtt

Élettere: mediterrán éghajlat