Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Magyar hidegvérű

népünk robosztus társa

Magyarországon nincs őshonos hidegvérű ló. A hazai, céltudatos lótenyésztés szakemberei hagyományos fajtáink kialakítása idején melegvérű, nemes lovakat tartottak kívánatosnak, és a Habsburg-uralkodóház részéről is ez az igény jelent meg a ránk vonatkozó rendeletek formájában. A lovakra elsősorban a hadseregben volt szükség, ahová melegvérű fajták kellettek. Mivel a magyar nem tartozott a hagyományos kereskedőnépek közé, sokáig az áruszállítás kapcsán sem mutatkozott meg az igazán nagy teherbírású, hidegvérű lovak szükségessége. A 18. században azonban a mai Magyarország nyugati részéről, Sopron, Vas és Zala megyéből megindult az áru-, azon belül is elsősorban a gabonaszállítás Bécs és a közeli osztrák tartományok felé. A fuvarozáshoz erős, igénytelen és könnyen kezelhető lovak kellettek. Mivel az igény a polgárság, nem pedig az ország vezetősége részéről mutatkozott meg, a hidegvérű fajta kialakulásának kezdeti szakaszában egyéni, viszonylag nehezen rendszerezhető tenyésztés folyt a különböző magántulajdonú telepeken. A felhasznált lóanyag is meglehetősen változatos volt: az itthon fellelhető, tömegesebb fajtákat tenyésztették tovább, Ausztriából hozott, nori és pinzgaui hidegvérű mének és kancák felhasználásával. Az ország szigorú tenyészkörzeti beosztása miatt a rendszerezetlen hidegvérű lótenyésztés lassan hódított teret. A huszadik század elején azonban már érkezett központi támogatás: 1904-ben az állam 104 hidegvérű mént bocsátott a tenyésztők rendelkezésére. Az egyedek törzskönyvezése 1922-ben kezdődött el, az ország nyugati felében. Ebben az időszakban már számos hidegvérű mént hoztak be Magyarországra, elsősorban Belgiumból (belga hidegvérű) és Franciaországból (ardenni, majd később percheron fajtákat). A második világháború után jelentős igény mutatkozott nagy teherbírású igáslovakra, így előtérbe került a célirányos fajtanemesítés. A magyar hidegvérű hivatalosan 1954-ben lett önálló fajtává, mely a szakértők szerint tulajdonságaiban leginkább az ardenni lóra hasonlít. A magyar hidegvérűnek szinte a kezdetektől két távfajtája létezik: a nagy testű pinkafői, valamint a közepes testű, gyorsabb muraközi. A muraközit 1972-ben ismerték el önálló fajtaként. A magyar hidegvérű és a muraközi lóra jellemző, hogy tenyésztésében a kezdetben felhasznált, igen különböző lófajták miatt nem volt rokontenyésztés. Ennek köszönhető, hogy a fajta rendkívül ellenálló, és puritán körülmények között is hosszú életű. Jelenleg Bocföldén, Toponáron, Bóly-Békáspusztán és Kaposváron található magyar hidegvérű állomány, melyeket mezőgazdasági hasznosításukon kívül húsukért is tenyésztenek. Külföldön Lengyelországban, Jugoszláviában, Bosznia-Hercegovinában, Horvátországban és Szlovéniában tudott teret hódítani a magyar hidegvérű.

 

... igen hosszú életű ...

A magyar hidegvérű korán érő fajta, hiszen már kétévesen használható komoly munkavégzésre is. Akár húsz éven át munkaképes, és általában igen hosszú életű. A két világháború között a hidegvérű olyan népszerű volt, illetve a többi lófajta állománya annyira megcsappant, hogy a magyar lóállomány 20%-át hidegvérű lovak tették ki.

Tulajdonságai

Vérmérséklet: hidegvérű

Marmagasság bottal: 150-163 cm

Szín: pej, sárga, fekete, szürke

Felépítés: teljes teste jól izmolt, tömeges, szilárd csontozatú, kissé durva, de a testhez képest arányos fej, közepesen hosszú, néha enyhén ívelt nyak, széles szügy, alacsony mar, közepesen hosszú hát, barázdált far, szabályos lábállás, kevés bokaszőr, dús sörény és farok

Jellemzők: nagy teherbírású, mozgékony, tanulékony, barátságos és könnyen kezelhető, igénytelen

Hasznosítás: igáslóként

Származási hely: Magyarország

Eredet: 18.-19. század

Élettere: kontinentális éghajlat